Megvolt az első háznézésünk. Imádjuk. Nem tudom, mi lesz ezután, vajon beleszeretünk-e a többi házba is, amit megnézünk, de én ebbe a házba már holnap beköltöznék. Iszonyatosan sok munka van vele, de én csak a végtelen lehetőséget látom benne, hogy mennyi mindent csinálhatnánk vele. Kavarognak a fejemben az ötletek, hogy lehetne a sötét, de szuper elhelyezkedésű étkezőből világos, látványos, hívogató teret csinálni, hogy lehetne a kb. 20 %-ig kész bámulatosan fényes tetőtérből minimális költségből egy olyan 100 m2-es osztatlan terű loft lakást csinálni, hogy állak potyognak, és mindenki nálunk szeretne lakni, de legalább is szuper közösségi tér lenne, ott aludnának a fiatal/velünk egykorú vendégek, lenne házimozi sarok, eldugott olvasósarok, borozgató, dolgozósarok meg minden, minden.

Nincs értelme a rajongásnak, annyira elején vagyunk a háznézőnek, s hát mások sem vakok, mások is biztos látni fogják, hogy ez a ház egy nagyon jó befektetés, nagyon benne van a pakliban, hogy elkel, mire megvehetnénk, de hát a rajongás természete az, hogy ösztönös, leállíthatatlan, elsöprő erejű. :) Úgyhogy a következő bejegyzés (ha majd ráérek a készülő fehér-ezüst íróasztal festése, a Justh-tanulmány és persze a Diktátor Törpilla mellett) arról fog szólni, mit kezdenénk azzal a szuper tetőtérrel.